Kisléghi Nagy Ádám: Ars Sacra

http://www.kisleghi.com/

 

Ars Sacra: szent művészet, mert a művészet szent. Nem profán, nem öncél, nem „geg”. A művészet törvény, de nem öntörvény. Szent, mert szolgál, mint az angyalok. Mélyről indít ugyan, de felemel és nem letaszít. A művészet maga a nagyszívűség, sohasem kicsinyes. Egyedien egyetemes, személyesen általános. Valóság és nem imitáció. A művészet gondolat és nem asszociáció. Minőség. Kinyilatkoztatás és nem ködösítés. Érzelem, de nem érzékiség. Nem történet, hanem létező. Ezért nem antik és nem modern. Iránytű, szeizmográf, mindig időszerű. Állandóan változik és mégis állandó. Tőmondat és nem fecsegés. A művészet gyönyörködtető és fájdalmas. A rejtettről az érthetőn keresztül tud szólni, nem pedig a rejtettről a rejtetten keresztül. Mindenkihez nemcsak az elithez. Szent művészet, mert mindenkié. Mindannyiunk ügye. A művészet nem kisajátítható. Nem kultúrmajmok műbalhés bulija, nem kifizetődő. Nem show-műsor, és a művész nem showman. A művész nem önjelölt, hanem kiválasztott. Ő az, aki nem érti a világot, de érti a létet. Abnormális és ezért normális. Tudja, hogy mit nem nem tud és ezért tud valamit. Tudása ott kezdődik, ahol az értelem végződik. A művész táplálékot nyújt, az erkölcs táplálékát. Művészete gyógyszer, amely a tömegkultúra moslékától megbetegedett lélek infúziója. A művészet a vegetálásba süllyedt ember megszégyenítője. A szépséget szeretők vigasztalása. A tisztaszívűeké. A művészet a fára visszamászni vágyó ember visszatartója. Vágy, az emelkedettség vágya. Sóhaj, a tökéletlen sóhaja a tökéletes felé. A művészet élmény, a teljesség vágyának élménye. Töredék, a tökéletesség szilánkja. Szent a művészet, mert a legszentebbtől kér bocsánatot. Az igaz szépsége, a bűnbánat öröme. Ez a gyógyulás kezdete. A művészet a vég dicsősége és a kezdet oltalomérzése. A megragadhatatlant megragadhatóvá tevő. Természetesen természetfeletti. A művészet hit, tehát vallás, hitvallás. A teremtés dícsérete, a Teremtő magasztalása. A művészet magasztosság. A rekviemek derűje és békessége, a fájdalmak Golgotájának  optimizmusa. A művészet a megsemmisült egzisztencia örömujjongása.
Így tehát az én szókincsem: magasztosság és áhítat, mint Bach passiójában Krisztus köré vonósokkal szerkesztett glória. Az én hangom is elcsuklik az evangélistáéval együtt Jézus nevének kiejtésekor. Mert együtt énekelem a kórussal a H-moll mise Credójában, hogy „hiszek az egy Istenbn, Mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében.” Majd az „Et incarnatus est”  titokzatos remegésében megértem a művészet születését is, és egyetlen igaz voltát. Mert ehhez képest minden más csak narkotikum, és mert ”országának nem lesz vége.”